„Ha elveszítünk valakit, akit szeretünk, úgy adhatunk neki hosszú életet, hogy a szeretetünk sosem szűnik! A házak leégnek, az emberek meghalnak, de az igazi szeretet örökké tart!”
The Crow 

Ajánlom ezt a történetet minden kutyának a holdon, és minden gazdinak, aki bánatával itt maradt velem a földön.
Brendon
Impozáns Deelen "Cleopátra"
Óriás Mandy "Bessy"
Méherzugi Loren "Bora-Bora"
Arlekkino von Schelfenberg "Folti"
Szimba
Jessy
Smolly
Deth

Pollux, Castor, Niké, Lennox, Bonita, Zenon, drága Zsófi a tiszteletbeli Dogunk... Abonee, kinek hirtelen távozása mindenki szívét összetörte! Elmonhatatlanul hiányzol nekünk!

És nem utolsó sorban, Westerházy Aramis "Amante" emlékére! Örökre itt vagytok a szívünkben!!!

A Dog és a Baba

Amióta az eszemet tudom, kutyák, macskák, madarak, vagyis állatok között éltem. Köztük éltem, velük éltem, és egy idő után értük éltem...

Édesapám most 81 éves, és már 5 éves korában elhatározta, hogy neki egy DOG kell! Ennek egyszerű oka volt. Apukám nem volt jó gyerek, édesanyja viszont szigorúan, gyakran veréssel torolta meg a gyermeki csínyeket.

A szomszédjukban élt egy hatalmas dog kan, aki megjelenésével elbűvölte az 5 éves kisfiút. Igazán akkor szeretett bele az állatba, amikor tanúja volt annak a jelenetnek, amint a szomszéd éppen megpróbálta felpofozni nagyon rosszalkodó gyermekét. Amikor a kezét a kislány fölé emelte, a kutya ráugrott, és a feje fölül, csorgó nyállal és kérdő tekintettel nézett le rá: Te mit csinálsz? A szomszéd soha nem üthette meg a gyerekeit a kutya jelenlétében, mert mindig az lett a vége, hogy a hatalmas állat ráugrott, és tekintetével figyelmeztette: Meg ne tedd!!!

Az álom 60 évvel ezelőtt teljesült, amikor a szülői ház elhagyásával nagyjából egyidőben megvette Cassyt. Így indult egy 5 éves kisfiú szerelme, és tart a mai napig. Tudom, hogy ismétlem magam, de most 81 éves, és a jelenlegi szerelme egy 8 hónapos fekete dog szuka, aki visszaadta az életkedvét, és láthatóan nagyon boldogok együtt!

Amikor én születtem a papám akkor is dogot tartott. Ő volt Cookie, egy fekete szuka. Számtalan olyan történetet hallottam a családban, hogy ha én sírtam anyukám kezében, Cookie milyen megvetően nézte őt, és jött nyalogatni a kisbabát, hogy ne sírjon...

Első német dogom talált kutyusként került hozzám. Akkor én 14 éves voltam, ő pedig a fogai alapján egynek látszott. Smolly mindenben társam volt, nála fegyelmezettebb, intelligensebb, csodálatosabb kutyával azóta sem találkoztam. 18 éves voltam, amikor nagyobbik lányomat, Vivient szültem. Amikor a kórházból hazavittük a babát, Smolly a kapuban várt, nagyon várt, hisz 5 napja nem látott. Kitörő, rámrontó örömre számítottam, de ő megállt előttem, nézett rám, és tekintetével azt kérdezte: Mit hoztál? Kit hoztál?

Akkor lehajoltam, és megmutattam neki a babát. Ő megszagolta, rám nézett, és tudtam, hogy ért mindent. Félreállt az utamból, de végig a lábam mellett jött, vigyázva rám és a kicsire.

Ettől a naptól kezdve bátran egyedül hagytam a kertben a kislányom, mert tudtam, Smolly vigyáz rá, őrzi, le sem veszi a szemét róla. 7 éves volt, amikor elment, de soha egyetlen támadó mozdulata nem volt a gyerek, vagy a család felé.

1996. június 5-én hazavittem Amantet. Ő volt az első olyan dogom, akit én neveltem fel. Gyönyörű foltos kan volt, vágott fülek, robosztus test, már 5 hónaposan súlyban és magasságban is a duplája volt a két éves törékeny kislányomnak. Aggódtak is a szomszédok, barátok, hogy fellöki a gyereket... De én tudtam, nincs mitől félnem, féltenem, hisz olyan összhangban játszottak együtt. Vivi szaladt elöl, Amante pedig futott utána, és húzta le a szoknyát róla. Amikor már a kicsi lány nem érte el a kutya fejét, akkor ő lefeküdt neki, hogy nyugodtan megnézhesse akár azt is, mi van a fülében, szájában...

1998. május 14-én megszületett Dorina, a kisebbik lányom. Őt is bemutattuk neki a kórházból hazaérve. És Amante nem ugrott rám, nem szaladt nekem örömében, hanem vigyázott ránk!

2000. nyarán olyan dolog történt, amit soha nem felejtek el. Gyerekek a kertben voltak, én éppen a konyhában főztem. Olyan csend volt odakint, gondoltam megnézem, mit rosszalkodnak a lányok. Kimentem hát a kertbe, de sehol nem találtam a gyerekeket. Nagyon nagy volt a pánik, párommal ketten kerestük, szólongattuk a lányokat, de semmi válasz nem jött. 15 perc hihetetlen aggódás után eszembe jutott benézni a kutyaházba: Vivi, Dori, Amante összebújva aludtak, még a nyáluk is csorgott...

Amante verekedős kutya volt, sajnos soha nem tudtam leszoktatni róla. Amint egy kutya elment a ház előtt, ő ugrott, és habzó szájjal szaladt a kapunak. Mindennel próbálkoztam, de semmi nem használt, ha kutyát látott leszállt a köd! Semmi nem létezett, se parancs, se félelem, hogy kikap, semmi.

Egy alkalommal Dorina kint játszott a kertben, éppen azt, hogy a kutya feküdt, ő pedig ücsörgött a hátán. Én csak mosolyogtam rajtuk, amikor megláttam, hogy egy idegen kutya közelít a kapu felé. Nem jött ki hang a torkomon, már láttam lelki szemeim előtt, ahogy Amante felugrik, a kicsi pedig a betonra esik. Rettegve néztem, amint Amante észreveszi a kutyát, és minden izma megfeszül. De nem mozdult, amíg a kicsi a hátán ült, ő várt, ugrásra készen, de mozdulatlanul. Amikor Dorina lemászott róla, felugrott, és megvédte területét, elijesztette az idegen kutyát. Azóta szégyellem magam, hogy féltettem a babámat, hiszen Ő vigyázott rá! Dorina Amante nyakába kapaszkodva tanult meg járni, és tudtam, hogy nem fog elesni.

2003. karácsonyán lakótelepre költöztünk, és Amante is velünk jött. Nem volt már fiatal, egy ideje vak is volt már, de soha nem fordult elő, hogy fellökte volna valamelyik gyereket, vagy akár a lábukra lépett volna. Ő volt a védőangyaluk.

Egy nap elkezdett furcsán viselkedni: nem tágított mellőlem, nem harciaskodott annyira a lakótelepi idegen kutyákkal, nem rántott meg, és minden idegent elüldözött, aki a közelembe akart jönni. Nem értettem, hisz az emberekkel semmi baja nem volt.

Két hét múlva megtudtam, hogy kisbabám lesz. Ő előbb tudta, hogy terhes vagyok, mint én! Attól a naptól fogva mindennél jobban vigyázott ránk.

2004. február 16-án, rövid betegség után aludt el, büszkén, hang nélkül. Mindenkitől elköszönt, tudta, hogy már nem jön haza. Együtt búcsúztunk a lányokkal, aztán együtt sírtunk...

2004. március 13-án megszültem kisfiamat, Ákost. Sajnálom, hogy nem ismerhették egymást. Egy nagyra becsült asztrológus barátom azt mondta: nagyon sajnálom a kutyádat, de azt ugye tudod, hogy helyet adott a fiadnak!

Igen, tudom! És KÖSZÖNÖM!

Mostani kutyám Niké, ő is egy fekete dog szuka. Egy hónappal idősebb a kisfiamnál, és amióta Ákos mászni tud, minden út a kutyához vezet. Niké az én lábamat laposra tapossa, de Ákosra még soha nem lépett rá. Együtt eszik a piskótát és a kutyaropit. Néha a fiam eszik kutyaropit és a kutya piskótát, de amikor a baba észreveszi a cserét, akkor kiveszi Niké szájából az áhított falatot, Niké pedig hang nélkül oda is adja kis barátjának. Ha véletlenül nem akarja megenni a csonterősítőt, bevetem a gyereket, Ákos kezéből minden finom. A legkisebb falatot is képes úgy elvenni a kicsi kezéből, hogy még véletlenül se csípje meg a kezét, pedig soha nem tanítottam erre.

Nem olyan rég estünk át egy apró kellemetlenségen, ami szuka kutyáknál előfordul. Niké álvemhes lett. Ez általában úgy zajlik a kutyáknál, hogy "fészket raknak", és plüssállatokat, játékokat, ruhákat vagy éppen ami a közelükben van, maguk köré gyűjtenek, és úgy kezelik, mintha a kölykeik lennének. Hát nálunk kicsit másképp zajlott a dolog. Niké semmilyen játékot nem gyűjtött, pedig van elég neki. Nem, ő a gyerekeimet gyűjtötte, különös tekintettel a kicsire! Ha valamelyik nem volt itthon, képes volt egész nap szűkölni, nyafogni. Nem evett, csak amit Ákostól kapott. Semmi nem kellett neki, csak a baba. Ha ki akartam zavarni a szobából, hogy lefektessem a kicsit, képes volt percekig a szemembe nézve ugatni, pedig soha nem szokott velem szembe szállni...

Azt gondolom, így a hosszú évek tapasztalatából, ennek a fajtának a csodálatos velejárója, hogy imádják a gyerekeket, és genetikusan beléjük van kódolva, hogy nagyon kell rájuk vigyázni.

Jó pár dogom volt már, és elég sok dogtartó barátom is van, akikhez időről időre eljárunk, és bizton állíthatom, fenntartás nélkül engedem oda a kutyához bármelyik gyermekemet, mert tudom, nem lesz baj!

Aki szeretne dogot, és csak azért nem mer tartani, mert félti a gyermekét, annak csak azt tudom tanácsolni, keressen egy tenyésztőt, és vásároljon egy dogot! Nem fogja megbánni, hisz annyi szeretetet, törődést, örömöt tud okozni az egész családnak, amit vétek lenne kihagyni! És hogy őszinte legyek az is utánozhatatlan, amikor a két éves gyerek egy dobermann méretű kutyára az utcán azt mondja: Anyu! Nézd milyen aranyos kiskutya!

Ja, és nem egy utolsó szempont: Megspórolhatjuk a pónilovat, és nyerünk egy csodálatos babysittert...

2005. február 28.

Dékány Zsuzsanna